Eddig az ingyenélők voltak az ország közellenségei. Akik nem dolgoznak, mégis eltengődnek, ráadásul az aktív keresők által befizetett járulékokból. A lecsúszott, sokgyerekes családok helyébe nemrég új rémkép lépett: a közmunkától fanyalgó diplomásokra lehet fújolni.

Ha azt írom, hogy januártól a rendelkezésre állási támogatást a bérpótló juttatás váltotta föl, elalszom a saját mondatomon. Utálom a bürokráciát mindenestül, a hozzá tartozó, betegesen nyakatekert nyelvezettel együtt. Szóval a lényeg, hogy aki nem képes egy kevéske munkaviszonyt igazolni, annak nem jár pénz. Májusban megjelentek az első tanult utcaseprők Debrecenben, és Pethe Tamás, a Dehusz Kft. igazgatója a Hajdú Online-nak videós interjúban fejtette ki, hogy egy pályakezdőnek meg sem kottyan az a három hónap, amit fizikai munkával kell tölteni. És szerinte Kelet-Magyarország egyébként is olyan hely, ahol bárki elveszítheti az állását egyik napról a másikra, nem érdemes tehát lenézni a kétkezi melót.

Nemcsak a húszéveseké a világ. | Fotó: Délmagyar

„Én is címereztem kukoricát!” – teszi hozzá gyorsan, mintha érezné, hogy a kisfilm közönsége az első két perc után azt fogja gondolni: „Menjél inkább sepregetni te, kisapám, ne oszd itt az észt a fiataloknak!” Persze, nem ő a hibás. A valódi véleményét talán sosem fogjuk megtudni, hiszen hivatalból egyet kell értenie a briliáns kormányintézkedéssel, különben mehet ő is rámarkolni a fanyélre. Nagy baj van itt. Érthetetlen, hogy a gereblyét támasztó, szotyit köpködő, minden nőnemű élőlény után hangosan füttyögő Gazsi helyett miért éppen a vizsgaidőszakokat a jobb élet reményében végigszenvedő, félénk és törékeny Panni tisztogatja komoran a tisztogathatatlant.

Egy diploma senkit sem tesz jobbá, szebbé vagy különbbé. Bájos, hogy az első generációs értelmiségiek szülei telesírják zsebkendőjüket a csemete államvizsgája után, mert őszintén hisznek a papír erejében. A diploma nem cél, hanem eszköz. Lehetséges alternatíva, melyet – hiába tűnik úgy – nem követel a világ. Nélküle is lehet élni, csak valaki nem akar, és ez szíve joga. Meg persze idejéé és pénzéé, mert mint tudjuk, bárki bármilyen szakot el tud végezni, csupán e kettő kérdése az egész. Az oktatási rendszer orvost csinál akár egy komplett analfabétából is, ha az hajlandó leszurkolni a többmilliós költségtérítést.

(Itt már hadováltam az első generációsok problémájáról.)

De aki diplomát akar, elképzelt magának egy utat. Akkor is, ha a köd miatt csak az oklevélosztó ünnepségig lát. A sorsnak joga van hozzá, hogy eltérítse az elképzelt útról, és olyan munkát végeztessen vele kenyérért, amilyenhez a legkevésbé sem fűlik a foga. A hatalom viszont jó lenne, ha nem képzelné magát az egyéni életek forgatókönyvírójának, és nem próbálná meg karmikus áldozatvállalásként reklámozni az újabb elhibázott döntést.