Reggel fél nyolc, Nyíregyháza, a ház előtt. Éppen csak kilépek a kapun, és máris egy tarkán öltözött cigányasszony állja el az utam. Megáld, sok szerencsét kíván az élet minden területén. Első ránézésre három aranyfogat számolok össze, közben kiráz a hideg, mert ez nem „olyan” környék.

Némán reménykedem, hogy mielőtt elhangzana a varázsszó, tehát úgy öt másodpercen belül megjelenik a munkatársam kocsija. Menekülnék a helyzetből. A mezei koldusokhoz rég hozzászoktam, de ahhoz nem, hogy a saját fészkemnél zaklassanak, pláne ilyen barátságtalan órán. Az öt másodperc letelik, és nem bújhatok sehová a lényegtől. „Adjon mán egy kis pénzt, kenyérre kell!” Rutinosan válaszolom, hogy nincs nálam egy fillér sem, aztán elfojtok egy mosolyt, mert biztos vagyok benne: néhány éven belül bankkártyát is elfogadnak majd a leleményesebbek.

A kutyának talán adnék.

Végigmér tetőtől talpig, majd közli, hogy neki az is jó, ha kihozok valami szép ruhát. Végigmérem magam én is, mert nem tudom eldönteni, bóknak vagy elmarasztaló kritikának vegyem-e a cuccaim iránti érdeklődést. Erélyes fejrázást produkálok, és arrébb lépek kettőt. Az ostrom nem ér véget, most kaját kér a hívatlan vendég. Nem csúnyán, nem követelőzően. Választékosan könyörög, folyékonyan beszél. Hiába érzem óráknak a kínosan töltött időt, legföljebb két perc telik el. Végül veszi a lapot, ismét rám villantja fogsorát, és halkan elköszön. „Majd legközelebb” – integet, én pedig úgy tépem föl a kocsiajtót, mint viharos szél a kerti toalettét.

Délelőtt háromnegyed tíz, Debrecen, az egyetem előtt. Éppen csak rálépek a pompás szökőkutat körülölelő kavicsos sétányra, és máris egy egyszerűen öltözött, cserzett bőrű asszony állja el az utam. „Elnézést, egy pillanatra…” Rávágom, hogy sietek. „Fél percre álljál már meg, légyszives!” – parancsolja, és szemtelenségén meglepődve engedelmeskedem. Kezet nyújt, bemutatkozik, nem akarom megfogni, bemutatkozom. Megdicséri a nevem, ettől eszembe jut, milyen szép napom van. Megáldanak, megdicsérnek, sztár vagyok, ó je.

Irattáblát cipel, egy kicsit matat rajta, aztán bánatos ábrázatú, kórházi ágyon fekvő gyerekek képét mutatja nekem. Rákos csemetéknek gyűjt, nyugtatömböt lobogtat, teljesen legális, adjak pénzt, minél többet, annál hamarabb meggyógyulnak. Tudtam én, hogy valami ilyesmire megy ki a játék, de ekkora hatásvadászatra nem számítottam. Ismét letagadom a készpénzem – amúgy tényleg ritkán van nálam -, elköszönök, és abban a reményben indulok tovább, hogy ma már nem vár több cseszegetés.

Tévedtem. Hátra van még a lelkiismeretem, ami fáradhatatlanul rugdossa farba a háborgó, ésszerű énemet.