Elvette az eszem a média

„Csak médiával ne foglalkozz!” – figyelmeztet egy öles cím az Index.hu-n. Kommunikációs diplomával ugyanis körülbelül annyira nehéz állást találni, mint szakképesítés és nyelvtudás nélkül. A munkaerőpiac tehát ezredszerre vágja az emberek arcába, hogy nem kell több médiatudós.

Mégis szép számmal akadnak olyanok, akik kommunikátorok akarnak lenni. Egy részüknek csak kell valami papír, mások képernyőre vágynak, és néhány grafomán is tarkítja a „kommos” hallgatók palettáját. Az Indexnek nyilatkozó cég beszámol arról, hogy a rendezvényszervezők és a turizmus-vendéglátásra szakosodottak hasonlóképpen fogyatékosnak számítanak a nagybetűs életben, ám ez sovány vigasz.

Lehet örülni neki.

Semmi gáz, legalább jut olcsó munkaerő a telefonos ügyfélszolgálati központokat üzemeltető multiknak, a kisebb vállalatok pedig szemrebbenés nélkül adhatnak föl olyan hirdetést, amely a legutolsó csicska számára is diplomát ír elő, idegen nyelvből meg legalább kettőt, mert egyet mindenki beszél, ugye.

Ha nem kommunikációt végeztem volna, és tanulnék most magasabb szinten magam is, azt mondanám, hogy a sok hülye a saját vesztébe rohan. Ráadásul ugyanannyi idő alatt akár normális oklevelet is szerezhetne mind. És ha például közgazdász, jogász, műszaki vagy természettudósi ambícióim lennének, most fölvonnám a szemöldököm a „magasabb szinten” és az „ugyanannyi idő alatt” kifejezések láttán. De nem teszem, mert tudom: ez is egy tudományterület, ez is egy szakma, ráadásul a pikantériáját éppen az örökös bizonyításvágy adja. Én legalábbis erre jutottam egy kis önvizsgálat után.

(Itt írtam az onlánylétről.)

Eddig is nyilvánvaló volt, hogy a pályaválasztásom éppen olyan, mint egy szeszélyes kamaszszerelem. Megtetszett, magamnak akartam, megszereztem, most megvan, és ha vége lesz, fájni fog, majd talpra állok. De akár örökké is tarthat. Akkor néhány évtized múltán bizonyára falba verem majd a fejem, hogy miért nem próbáltam ki mást. Viszont kurvulás nélkül lehetek ledér. Ha egy nap harminc órából állna, belekóstolhatnék mellette bármibe. Huszonnégy csak arra elég, hogy nyolcban fizetésért toljam, néhányban ingyen, kettőben autózzak miatta, vizsgaidőszak során pedig a maradékban tanuljam.

Így vagyunk mi, én és a drága média: boldogan. Megesik, hogy tíz percig utálom, legszívesebben hozzávágnék egy tányért, mert akkor kell írnom, szerkesztenem, tennem-vennem, amikor épp semmi kedvem hozzá. Aztán belekezdek, és elmúlik a haragom. Előfordul, hogy ő pirít rám, és közli, hogy nem vagyok elég jó, csináljam ezt meg ezt gyorsabban, hatékonyabban, tökéletesen. Olyankor szintén behúznék neki egyet. Mégsem bántom, mert a józan eszem mindig tudja, hogy ő megvan nélkülem, de én nélküle nem.

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s