„Atomtámadás ellen is véd ez?” – kérdezték Szalacsi Sándort ama bizonyos videóban a kocsordi objektummal kapcsolatban. „Nem, igen, az ellen nem véd” – hangzott a netceleb határozott válasza, ami elég ahhoz, hogy felcsillantsa a csalfa, vak reményt a március 11-i japán földrengés és cunami után sanszos erőmű-katasztrófa kapcsán.

Előfordulhat, hogy néhány nap múlva mindannyian reklámszatyrokba burkolózva, kiskanálnyi sót szopogatva indulunk munkába? Vagy hogy a szomszédnak háromlábút ellik a jószága? Esetleg kinő végre szegény Hello Kitty szája? Egyébként is, mi a rossebet jelent, hogy a sugárszennyezettség az egészségügyi határérték ezerkétszázötvenszeresére rúg a messzi tengerben? És ha tényleg nem lesz semmi baj, miért nem ihatnak a ferde szemű kisgyermekek csapvizet? Egyáltalán mi észrevesszük-e majd, ha a jód 131-es izotópját kortyolgatjuk frissítő gyanánt? Vagy 137-es cézium finomabbnak hat?

Ha már közelről látod, nem mindegy? | Fotó: flickrhivemind.net

Ha a média azt mondja, hogy atomkatasztrófa, mi azt gondoljuk, hogy Csernobil. Rögtön megjelennek lelki szemeink előtt az elhagyatott tömbházak, a hámló vakolat, a padlón heverő, magányos játékbabafej, amelynek egykoron boldog tulajdonosa talán szörnyű kínok között halt meg a sugárfertőzés miatt. A hátborzongató szellemvárost körülvevő, ijesztő, cirill betűkkel kiegészített, sugárveszélyt jelző táblák látványa pedig még azt is jeges rémülettel tölti el, aki sosem hullat krokodilkönnyeket. Ez vár hát Fukusimára, csak éppen ruszki krikszkrakszok helyett cirkalmas japán kanjik lesznek a dögvész mementói?

Rozsda- és atomette Kultúra Palotája. | Fotó: szlawirtus.blog.hu

Most, amikor írom e sorokat, azt állítják, nem lesz semmi gond. A sajtó mutogatja az életük árán is dolgozó erőműbéli mérnökök fotóit, amint azok nájlonba bugyolálva bigyuszokat babrálnak. Nem számít, kik ők, és az sem, hogy milyen emberek. Az a fontos, hogy olyasmit tesznek, amire én lelkileg aligha tartom magam képesnek. Hiába szaporítja a bulvár a túláradó jelzőktől csöpögő szószerkezeteket, még sehol sem tudták megfogalmazni azt a tiszteletet, amit a veszélyben tengődő nukleáris szakértők iránt érzek. Vagy ott vannak az útépítő munkások, akik megfelelő irányítás mellett öt nap alatt újraalkották a méteres mélységben beszakadt aszfaltot. Mi vajon elkövethetnénk ilyen bravúrt, vagy csak ücsörögnénk a romjaink fölött?

Láz, hasmenés, hajhullás, sebek, vérzés, DNS-toszódás. A száz millisievert sok. A fukusimai atomerőműnél harminc kilométeres körzetben kitelepítették a lakosságot. A plutónium felezési ideje 24,11 év. Hírek, információk, számok és adatok mindenhol. Szó sincs tehát Csernobilról, nem titkolnak előlünk semmit. Legalábbis reméljük. Mégsem érünk sokat a valós idejű tudósítással, mert mire közlik, hogy kezünkben maradhat a sérónk, már nem tehetünk ellene semmit. Talán ha három nappal előtte szólnának, akkor sem tobzódnánk a menekülési lehetőségben, elvégre korlátolt a kocsordi objektum befogadóképessége. Remélem, a diákháló április tizedikei indulását nem ott kell majd megünnepelnünk. Vagy ha mégis, hát meghívjuk Szalacsi urat sztárvendégnek.