Örök ború, kilátástalanság, irigység – a jellegzetesen magyar mentalitás elmaradhatatlan részei. Bámulatos, hogy a lelkünk tehermentesítéséért simán rákenjük környezetünkre a balsorsot, amely régen tép bennünket.

„Megjártam egy főiskolát, ami szörnyű volt, és két egyetemet, ami értelmetlen. De legalább jutott nekem egy szemeszter Hollandiában” – így összegezném Czehelszki Levente tegnapelőtti jegyzetét. Az írás enyhe identitásválságot idézett elő nálam, hiszen a cinizmust eddig a saját asztalomnak tartottam, most azonban megemelem a kalapom, és átadom váltótársamnak a pozíciót. Viszont teszek egy rajzszöget a leendő székére, mert a tompora nem úszhatja meg, hogy legettózta Nyíregyházát.

Nincs ez olyan mélyen.

„Jé, te tök normálisan beszélsz!” – nézett rám csodálkozva néhány hónapja egy fővárosi barátnőm haverja. Azt hitte szegény, hogy az ország északkeleti csücskében mindenki állatokat etet hajnalban, trágyát hány vasvillával, és autentikus „au”-val szólal meg. Miután sikerült kiábrándítanom a szerencsétlen gyereket, még ki is röhögtem, amiért nem tudta, melyik megye székhelyéről jöttem.

Persze, szeretem én a poént, ezért alkalmanként fapofával mesélem el a vadnyugatiaknak, hogy mindig pontban négykor fejem meg a Riskát. De amikor valaki a szerinte fejletlen városokra fogja a nyomorát, kinyílik a zsebemben a bicska, és tényleg előkerül az a bizonyos vasvilla.

(Itt megtudhatod, mit keresek Délen.)

Nyíregyházáról el lehet mondani, hogy nagyon kicsi, nagyon Kelet és nagyon kevés benne a lehetőség. Lehet utálni ezért, jobb helyre vágyni, sajnálni az itt maradottakat, meg irigyelni az elmenőket. Másfelől viszont dinamikusan fejlődő, szép, biztonságos, szerethető hely, ahol ha nem bölcsész vagy, előbb-utóbb akad állásod. Ha pedig az vagy, kell némi szerencse, esetleg néhány tisztára nyalható talp.

Volt időszak, amikor én is nekikeseredtem, vágyakozva néztem a budapesti, médiás álláshirdetéseket, és igazságtalannak tartottam, hogy itt nincs semmi ilyesmi. Menni azonban nem akartam, mert ha van keresnivalóm a szakmában, akkor errefelé is megtalál, aminek meg kell. Tisztelem azokat, akik fölpakolják a cuccukat, és egy csoportos albérletben senyvedve talán őszintén elhiszik, hogy ők most karriert építenek. Meglehet, valóban építenek, méghozzá olyat, amilyen nekem sosem lesz.

(Így látják a fejlődést a „nyíregyiek”.)

De másként látja a világot, aki zsúfolt panelben nevelkedett, mint aki egy kertes ház teraszán, hintaágyban szokta nézegetni a nyári naplementét. Mást gondol a hivatásról az, akinek a szülei morogva indulnak munkába, és ordibálva érkeznek haza, mint az, akinek viszonylag kiegyensúlyozott ősöket dobott a gép.

Én sosem éreztem úgy, hogy messzire kell mennem a boldogságért. Igen, szeretnék utazni, felhőkarcolókat, nevezetességeket és nyüzsgő metropoliszokat látni. Turistaként. Aztán hazatérni, a saját „gettóbéli” ágyamban aludni, és itt, Kelet-Magyarországon megteremteni ehhez a hátteret. Mert ha képtelen úszni a kacsa, szerintem nem a víz a hülye.