Boldog országban élünk. Itt ugyanis az a legnagyobb bűn, ha valaki lop egy rúd téliszalámit. Bakács Tibor Settenkedő újságíró és kritikus, a Megasztár zsűritagjaként került be a köztudatba. A róla szóló wikipédiás szócikk már hétfőn frissült a teszkós hírmorzsával, amely majdnem olyan terjedelmű, mint a munkásságát taglaló rész.

A péntek éjjeli incidenssel nyitott tehát a heti bulvársajtó. Ez a műfaj nem válogat. Megszokhattuk már, hogy milliárdos csalástól kezdve akármilyen piszlicsáré ügyig bármit szívesen közöl. Ismert emberek mindennapjaival és ismeretlenek rendkívüli pillanataival foglalkozik, ez a világ legtermészetesebb dolga. Ezért olvassák mások, és ezért imádom én is. De úgy érzem, most valahogy túllőtt a célon.

Kérsz? Most akciós...

Felőlem nyugodtan hozhatja címlapon egy sosem volt celeb szellentését, egy politikus alsónadrágját, vagy akármilyen megbotránkoztatónak szánt tartalmat. Egy kétezer forintos fölvágott eltulajdonítása azonban nem ér annyit, hogy bemondja az esti híradó. Annyi bűn létezik – éppen ezt a szerencsétlen embert kell lecsúszott elkövetőnek kikiáltani? Meglehet, baj van az értékrendemmel, de az én szememben egy munkahelyi szarkavarás vagy magánéleti hazugság ezerszer súlyosabb vétek, mint fizetés nélkül elhozni valamit a Tescóból.

Vagy vannak a felelőtlen úti gyilkosok, akikről váltótársam, Nagy Zsófi írt tegnap egy szörnyű baleset kapcsán. Ha egy haverom azzal állna elém, hogy ő bizony kaját lopott, legföljebb elmormognék egy ejnyét, és megkínálnám valami harapnivalóval. Persze, amennyiben kleptomániás volna szegény, nyilván megpróbálnám rábeszélni a pszichoterápiára. Ha pedig pénze nem volna, segítenék neki munkát keresni.

Sok minden eszembe jutna, de a bűnös szó tutira nem. Bűnös az, aki árt valakinek, a hipermarket meg talán nem hal bele abba a néhány száz forintos kárba. Akkor miről beszélünk? Miért olyan fontos hír ez? Nem unatkozó milliomos áll a célkeresztben, hanem egy saját bevallása szerint éhes ember. Akinek simán koroghat a gyomra attól, hogy egykoron a képernyőn láthattuk. Csak nem saját gyarlóságunk üt vissza? Csak nem arra gondolunk, hogy lám, a művész úr is követhet el hibát? Csak nem vigyorgunk kárörvendően, amiért egy hitelesnek megismert médiaszemélyiség imázsán csúnya folt esett?

Azt javaslom, hogy akinek bejön ez a műpatália, elmélkedjen egy keveset rajta, hogy mit tett le az asztalra. Mármint nem Bakács Tibor, hanem az olvasó maga. Hányszor tett olyat, ami után nem volt kellemes találkoznia a tükörrel? Hányszor hazudott, hányszor beszélt ki a hátuk mögött másokat, hányszor okozott konfliktust csak azért, hogy aztán élvezze a cirkuszt? Hányszor próbált meg olyan alá vágni, aki okosabb, jobb, szebb, sikeresebb, tehetségesebb nála? Vagy hányszor rúgott bele egy magánál nyomorultabba, csak hogy éreztesse tulajdon felsőbbrendűségét?

Ha ezekből összejött néhány strigula, akkor aligha vet követ egy mezei szalámitolvajra.