Pali bácsi, az onlájn újságíró

Az ötvenes úr rögtön jelentkezett, amint meglátta a felhívást a helyi napilapban. Településtudósítókat kerestek, akik szívesen írnának lakóhelyük eseményeiről. Azon nyomban el is képzelte magát, amint „Újságíró vagyok!” felkiáltással tolakodik a színpaddá avanzsált raklap közelébe a legközelebbi falunapon.

Igaz, még nem látott élőben zsurnalisztát, de pontosan tudta, mi a dolga. A szomszéd középső unokája egyébként valami médiatudós szakon tanul, és ha egy húszéves sihedernek kijár a reflektorfény, akkor neki, Kovács Pálnak is jutnia kell belőle. Az ő helyesírása jeles volt elemiben, nem úgy, mint a mai fiataloknak. Gondosan bekarikázta hát a kincset érő hirdetést, aludt rá egyet, másnap pedig megköszörülte a torkát, tárcsázta a megadott telefonszámot, és elővette a legmegnyerőbb modorát. Elvégre újságírókkal készült társalogni, ízig-vérig értelmiségi emberekkel, akiknek kiforrott véleményük van a világról, mások helyett is képesek megfogalmazni azt.

Pózoljon, aranyoskám!

Pali bácsi különösen kedveli az egyik tollforgatót, aki mindig rokonszenvesen ír a gazdákról. Na, az az illető csakis jóravaló lehet. Hátha éppen ő lesz a vonal másik végén, hátha összebarátkoznak munka közben, hátha elfogad a szerkesztő úr egy szép darab kolbászt. És akkor majd Pali bácsi, pontosabban Kovács úr elmesélheti mindenkinek, hogy a mai lap készítője az ő kolbászából evett.

„Halló! Tessék?” – morogta fáradtan egy ügyintéző a telefonba, de az elszánt tudósítójelölt lelkesedése mit sem változott. Választékosan elmondta, ki ő, meg mit szeretne. Aztán behívták a szerkesztőségbe, ahol messziről látta kedvenc „kollégáját”, de még mielőtt megszólíthatta volna a múltkori mezőgazdasági témájú cikk egyik különösen frappáns mondata miatt, váratlan meglepetés érte. „Az írásokat e-mailben kell elküldeni, és lehetőség szerint képet is kell csatolni hozzájuk” – szólt az instrukció. Pál szája kiszáradt, komoran végignézett a munkálkodó újságírókon, akiknek csupán a fejük búbja kandikált ki a képernyő mögül. Végül bólintott, remegő kézzel följegyezte a szükséges villámposta címet, bár a kukac jel a jóistennek sem akart sikerülni.

„Nem fog ez a fránya toll” – mondta, amikor feltűnővé vált a szerencsétlenkedése, majd elviharzott. Néhány hét múlva már profi világháló-szörfös volt. Vett egy kimustrált számítógépet, majd megkérte Jolikát, aki oklevelet kapott a Kattints rá, Nagyi! című tanfolyamon, hogy tanítsa meg őt a legszükségesebbekre. És persze kölcsönkért egy csöppnyi, ezüstszínű, filmet nem evő fényképezőt is, amivel fáradhatatlanul kattintgatott. Azóta boldogan küldi a beszámolókat és a fotókat a nyugdíjasok találkozóiról, az óvodai zsúrokról, az iskolai ünnepségekről, a disznóvágásokról és a különleges formájúra nőtt zöldségekről.

Szigorúan egyesével, mert azt hiszi, hogy egy levélhez csak egy fájlt lehet csatolni. Az online szerkesztők pedig két fontos hír között fogcsikorgatva közlik a nulla kattintásra ítélt rettenetet, és azon tűnődnek, vajon ki hibázta el ezt az egész településmizériás projektet.*

__________

*A bejegyzést és a kommenteket röviddel a megjelenés után töröltem a blogról fenyegetőzés miatt, majd előbbit visszatettem.

1 Comment

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s