Vannak, akikre úgy mért terhet a sors, hogy talán nem is tudnak róla. Tegnap a fogyatékos emberek mindennapi élete volt a téma Nagy Zsófi jóvoltából, ma pedig az egészségesnek látszó, nyomorult sorsúaké lesz. Mondjuk azé a csöppnyi cigánygyereké, akit kedden láttam a vonaton.

„Vövövö nyöm szlötty” – közli a majdnem fehér bőrű, szép arcú kissrác a mellette ülő idős férfival, és szeretetteljesen az öreg karjára csap. „Dikk mán héjj” – kommentálja a nagypapányi úr az eseményt, és gyöngéden visszaülteti az öt-hatévesnek látszó pulyát az InterCity kényelmesnek szánt ülésére. Mások ennyi idős korukban verset mondanak az ovis ünnepségen, képeskönyveket lapozgatnak, készülnek az első osztályra, és néhányan girbegurba betűkkel már írni is tudnak. De beszélni mindenképp.

Itt a kerítés, hol a kerítés? | Fotó: gallery.photo.net

Így először azt hittem, valamilyen betegség miatt hablatyol furcsán a kölyök, ezért nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Tömegközlekedés során annyi mindent lát az ember, hogy egy fogyatékkal élő apróság csupán egyetlen szomorú mozzanat a listán. „Kamerálj!” – kéri a fiúcska, és a szűkszavú rokon redőzött, barna tenyerébe csúsztatja a zsebből újonnan elővarázsolt mobilt. A pasas bambán nézi a készüléket, és az összes gombot megnyomja rajta, hogy teljesítse a csemete kívánságát, ám sajnos nem jár sikerrel.

(Egy villamosos-kisfiús sztori itt.)

„De izéj vagy!” – pöröl az eddigiekhez képest igen választékosan a ded, és egy jól irányzott mozdulattal elindítja a telefon fényképező funkcióját a csodálkozó bácsi kezei között. „Nagyit?” – kérdezi az őszes fazon a vele szemben ülő nagydarab asszonyság felé bökve, aki erre biztatásul megvillant néhány aranyfogat, előrehajol, és játékosan megszorongatja a kisfiú karját. „Őtet” – mondja a gyermek, mire az öregek összevigyorognak, a vaku meg villan. Más talán velük együtt tudna mosolyogni az idillen, engem azonban a reménytelenség érzése fog el.

(Mit csináljunk a cigányokkal?)

„Hány ház után érünk oda?” – érdeklődik a türelmetlen unoka, de hiába. „Hát aztat nem tudom” – morogja a megszólítottak valamelyike, és egyszerre nyúlnak a kabátjuk után, pedig még majdnem negyedóra van Nyíregyházáig. Ráérősen elbattyognak az automata ajtóhoz, szeretettel terelgetve a kisfiút, akit talán semmi okom sajnálni, hiszen két gondoskodó családtag máris több, mint amiről sokan álmodhatnak.

(„Jó útra” tért romák esete itt.)

De mi van akkor, ha éppen ez a szeretet, a kapocs az, ami miatt kevesebb esélye lesz a kölyöknek az életben? Ha éppen azok miatt nem képes kinyögni egy értelmes mondatot, akik fontosak a számára? Ha éppen azért marad ki az iskolából, mert a társai hülyére röhögik magukat az otthon tanult kifejezésmód hallatán? És egyáltalán, van-e jogom ilyen kérdéseket föltenni, amikor elvileg tombol az integráció*?

__________
*Itt valami egészen más tombol. Az anonim hozzászólási lehetőséget megszüntettem, mert nem érdekel a szélsőséges fröcsögés. Lófasz kell nektek, nem sajtószabadság