A felsőoktatás is tele van sztereotípiákkal. A műszaki, informatikai és természettudományi szakok hallgatói szerint a „bamba bölcsészek” egy mezei összeadást sem képesek elvégezni segítség nélkül, míg utóbbiak látványosan derülnek a „hülye kockák” elvontnak látszó világán.

Nemrég jöttem rá, hogy én menthetetlenül bölcsész vagyok. Az élet annyi szépet, jót és érdekeset tartogat, de csak azt tudom észrevenni, amit betűk hordoznak. Aki ismer, tudja, hogy bohó tiniként informatikusnak készültem, szóval igencsak meglepődhet a vallomásomon, amelyet egy bizonyos matekos-bioszos tantárgy erőszakolt ki. A társadalomtudósoknak való kutatásmódszertant leszámítva most találkoztam először számokkal az érettségi óta.

He? | Fotó: Fülöp Géza, Az információ

És hiába mondta az előadó nagy átéléssel, hogy milyen csodálatos az élet, a sejtek közötti információátadás és a kommunikáció egzakt összefüggése, a szumma jel előkerülésekor kis híján magam alá piszkítottam. Hát még a logaritmus láttán, aminek a meghatározását hiába verték a fejembe annak idején, sosem vallottam úgy magaménak, mint a betűk stabil, egyértelmű galaxisát.

Milyen furcsa, hogy éppen ott érzem idegenül magam, ahol elvileg minden pontos, nyilvánvaló és kiszámítható. Miért alakult így? Miért érzem azt, hogy hiába van köze az entrópia egyenletének e sorokat pötyögő kezem mozgásához, hiába áramlanak bináris formában a gondolataim a virtuális térben, és hiába határozhatja meg egyes vélekedések szerint az olvasók DNS-e, hogy mely témájú írásokra lesznek fogékonyak?

Ennek 0 a valószínűsége. | Fotó: freewebs.com

Hiába, mert még diszkréten nőiesnek mondható műszaki érdeklődésem miatt a digitális kódolás folyamatát csak-csak beveszi az emésztőrendszerem, de azt már egyenesen perverznek tartom, hogy valaki kiszámolta: egy muslica öröklött információja kétszer tíz a hetediken bit. Tudom, a számsoviniszta huszonegyedik században egyenesen felelőtlenség elhatárolódni a matematikától. Társadalmilag ezerszer könnyebben érvényesülhet az, aki „kocka” foglalkozást választ.

Még akkor is, ha például híradós váltótársam, Nagy Zsófi beszámol az újságírói lét árnyoldalairól, mintegy bizonyítva, hogy a betűk kozmosza se mindig piskóta. Én meg talán szerezhetnék egy „kocka” diplomát hosszas kínszenvedés árán, talán nem. A lényeg, hogy úgy érezném magam a képletek között, mint szegény Kolompár Gazsi egy gárdista felvonulás kellős közepén. Sőt, a vizsgához szükséges matematikai összefüggések végeláthatatlan sora által okozott sokkszerű élmény talán nehezebben forrna össze a lelkemen, mint ahogy néhány acélbetétes bakancs révén esett seb tenné a hátsó fertályomon.