Nem értem, hogy felnőtt emberek miért csapkodják hátsó felüket a földhöz egy sima hóesés miatt. Valóban varázslatos a fehér táj, és örülhetünk, amiért ilyen sokszínű éghajlattal áldotta meg hazánkat a mindenható. De az online ömlengés nem jó semmire.

„Itt már esik” – írja az egyik. „Nálunk még nem, de bizti mindjárt fog” – reménykedik a másik. „Jaj, már alig várom” – nyafogja a harmadik. Kisgyerekek, kiskutyák és kismacskák esetében egészséges az efféle elragadtatás. Az első kéz-, láb- meg mancsnyom a jéghideg porcukorban, aztán vérre menő hócsaták a suliudvaron, vicces esések a befagyott pocsolyákon… Mind-mind a tél szerves része, a gondtalan csemeték számára legalábbis biztosan. Máshogy látja viszont mindezt egy egyetemista, akinek a hótakaró miatti közlekedési káoszban sokat késik a vonata, és egy munkavállaló, aki a tükörszerű úttesten araszol káromkodva.

Nnna, ez a csúnya hó. | Fotó: ontheapplebox.com

Télen tehát még jobb kicsinek lenni, mint máskor. Akkor is, ha néhanapján popóra ülünk a járdán. A csöppségeknek a fehér csapadék boldogság, a felnőtteknek bosszúság. Ezért nyilván kellemes egy kicsit átállni a gondtalanabb oldalra, akár harmincon éves fejjel is. Elkapni a szálló pelyheket, gombócot gyúrni belőlük, és jól nyakon vágni egy hasonlóan vicces kedvű kollégát velük. De a számítógép előtt ücsörögve, a finom, meleg szobában miért adjuk mások tudtára az értelmetlen epekedést?

Vagy esik, vagy nem, egyszerű, mint az egyszer egy. A korszerű technológiák segítségével nézhetünk felhőtérképet, műhold-térképet, széltérképet, egész országra és földrészre kiterjedő előrejelzést, légnyomást, frontokat meg minden cifraságot. Így aki már nagyon türelmetlen, néhány kattintással utánajárhat, mikor esedékes a csoda. Nyíregyházára egyébként december elsején érkezett meg, sajnos „csúnya ” formájában. Apró koromban eldöntöttem, hogy létezik belőle szép és rút.

Ez meg a szép. | Fotó: jroller.com

Előbbi makulátlan, nagy pelyhekben hullik, békés, ropogós, azonnal gyúrható, és sokáig nem olvad el. Utóbbi pedig jeges vagy vizes, olvadós, barátságtalan, és a pofámba fújja bűntársa, a gonosz szél. Mondanom sem kell, hogy miután az első sarkon találkozott a tomporom a téli talajjal, elillant a gyermekes-játszós hangulatom. A bentről mesésnek látszó táj úgy rám vicsorgott, mint Nagy Zsófi tegnapi cikkében a cicanadrágos meleg fiúk a kocsma vaskalapos népére. Persze, emiatt végül jobban kiröhögtem saját magam, mint azokat, akik közösségi portálokon és csevegőprogramokon várták a kristályos égi áldást. Mostantól ugyanis a „mikor esik már?” helyett olvashatom, hogy „jöjjön már a nyár”.