Magyar zenére kötelezik a rádiókat?

A rádiók huszonöt százalékban magyar zenét lesznek kötelesek játszani az új médiatörvény-tervezet szerint. Lehet-e, szabad-e ilyen kikötést megfogalmazni a gagyi dalok országában?

A teória világos. Minden nemzet védi a sajátját a betolakodókkal szemben, ezért az eszményi elképzelés értelmében például magyar ágyban, magyar partnerrel kell összehozni a hamisítatlan magyar gyereket, satöbbi. Magyar fogyasztóként tehát a magyar zeneipart szükséges támogatnom, legalábbis elvileg illene. Az SP-k, Barbee-k, Lolák és Anti Fitness klubok uralta, fantasztikus hazai popszakmát azonban inkább csak a néma bulvárhírek szintjén csodálom, ha nem akarom, hogy saját esztétikai érzékem mészároljon le kisbaltával az éj leple alatt.

Melyik a kisebbik rossz? | Fotó: spmusic.hu

Válogatós egyébként sosem voltam, a tizenkét éves korom körül lejátszódott, Eminem-pólós „rapper” korszakom előtt és után mindent meghallgatok, ami jó. Műfaj és kiadási dátum nem számít, olyan szám is van az iPod-omon, ami vénebb nálam, a vadonatúj, slágergyanús szerzeményekre pedig kifejezetten vadászom. Díszpéldányként megemlíteném a Rapülők Áj Lav Jú című örökzöldjét, és az UFO-tól a Szerelemdoktort.

Előbbinek egyszerűen frappáns a szövege, utóbbi meg arra való, hogy ha véletlenszerű lejátszásra állítva hirtelen megszólal, elkezdjek vigyorogni, bárhol is járok éppen. Szóval én, akinek hetente sikerül új kedvencet találnia, legutóbb 2008-ban csaptam igaz magyarként a homlokomra „Hú, ez zene!” felkiáltással, mégpedig Tompos Kátya Magányos csónakjának hallatán. Még Ukrajnából is van frissebb favoritom, mint a saját szülőhazámból.

Bennem van a hiba? Ízlésficammal küszködöm talán, annak ellenére, hogy immáron tripla-pulitzeres váltótársam, Nagy Zsófi szívesen rám bízná a Klubháló színösszeállítását? Meglehet, hogy valami nem stimmel nálam, mert az általam „viccnek is rossz” kategóriába sorolt előadóművészek tízezres rajongótáborral büszkélkedhetnek, tinik tapossák szét egymást a koncertjeiken, és epedeznek az aláírásukért.

A magyar zenének természetesen vannak olyan rétegei, melyek jelentős tömeget mozgatnak meg, a rádió azonban nem kíváncsi a rapre, a rockra, az alternatívra meg az ilyesféle „elvontságokra”. Habkönnyű popot nyom szívesen, ami bejön Béla bácsinak vezetés közben, és Piri néninek mosogatáskor. Azt viszont sosem fogom megérteni, hogy Magyarországon miért számít szerelmes „námbör vánnak”, ha egy furán artikuláló tinisrác azt visítja a mikrofonba, hogy „két, két, két malac”?

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s