Nagy, döngő léptekkel közeledik egy nő az egyetem hosszú folyosóján. Egyszer csak megtorpan, és határozottan nekimegy a falnak. Gyakorlottan tompítja az ütközést a kezével, majd továbbindul, mintha mi sem történt volna.

Két hét múlva, az óra kezdetén villámgyors, pattogó gépelés visszhangzik a teremben. Előttem toll és papír, mert a jegyzetelésben vaskalapos vagyok. Csillámos lilát produkáló zselés irónnal örökítem meg a tantárgy nevét és a dátumot, aztán fél percig bambán nézem, ahogy az ablakon beszüremlő, bágyadt őszi napsugár és a benti neonlámpa nászából született fénynél ragyog a tinta. A késve érkezők is leülnek, a tanár belefog az előadásba, én pedig álmosan körülnézek. Meglátom a csöppnyi számítógép előtt ülő diákot, a haja alól fülhallgató vezetéke kandikál ki az egyik oldalon. Órán zenét nyomat talán? Nem semmi…

Kinek van a legtöbb akaratereje e vidéken?

Lassacskán hozzászokom a klaviatúra egyhangú kopogásához. Egy különösen hosszú gondolat följegyzése után sajgó kézzel pillantok föl ismét. És a laptopos nő visszanéz rám, résnyire nyitott, fehér, szürkén karikás szemekkel. Gyorsan elfordulok, pedig nem lát engem. Majd lelkiismeret-furdalásom támad, hiszen úgy rántottam el a tekintetem, mintha valami illetlenség tanúja lettem volna. Noha épp az ellenkezője történt. Azon kapom magam, hogy kérdések tolonganak a fejemben.

Miként talált ide? Milyen programok vannak a számítógépén? Hogyan tanul? Hogyan választotta ki a ruháit reggel? Hogyan fésülködött meg? Hogyan pakolta össze a holmiját? Hogyan közlekedik? Segít-e neki valaki a mindennapokban, vagy egyedül boldogul? Tudom, kíváncsiságom szánnivalóan földhözragadt, de amikor nemsokára zsebkendőért matatok a táskámban, egy pillanatra megáll a kezem a különféle kencék között. Vajon melyiket lennék képes csukott szemmel használni?

„Tartsunk húsz perc szünetet” – mondja az oktató. Kabát föl, irány a park. „Igazán nem akarok megzavarni senkit, de segítenétek keresni egy konnektort a teremben?” – kérdezi a tanuló, akire kellene valami jelző. Vak? Fogyatékkal élő? Látáscsökkent? Más? Egyik sem tetszik. Sajnálatot ébreszt az összes, miközben én tiszteletet érzek. „Unatkoztam a vonaton, amíg ideértem Pestről…” – teszi hozzá, és leesik az állam. Néhány hónapos tömegközlekedési múltam kezdetén két szemmel is képes voltam halálra izgulni magam, nehogy rossz szerelvényre szálljak. Vagy rosszkor szálljak le. Ez ma már butaságnak hat, mégis élénken él bennem a későn jött önállóság miatti kétségbeesés emléke.

A szünetben az épület mögötti fás-bokros-parkolós téren majszolom a szendvicset. Vörös, sárga és barna levelek ropognak a csizmám alatt. Szépek. Mindegyik külön csoda, más formával, árnyalattal és nesszel. Milyen lenne, ha csak a hangjukat hallanám? Ha minden lépést meg kellene fontolnom, nehogy nekimenjek a falnak…