Keserű titok

Hétköznap reggeli tömeg nyomorog a debreceni villamoson. Az út húsz perc az állomástól az egyetemig, a kapaszkodó meg jéghideg. Kesztyű a táskám alján, de esélyem sincs a túrásra. Csak állok, és várom, hogy lassacskán leszállingózzon a nép a közben elsuhanó, ki tudja hány megállónál.

Eleven kisfiú matat a térdemnél. Türelmetlenül cseverészik, és folyton ki akar szabadulni az ülésen ücsörgő édesanyja óvó karjaiból. Olyan pici még, hogy ha nem mutogatna visítozva folyton kifelé az ablakon, simán eltűnhetne a lábak tengerében. „Nézd, milyen szép az a kocsi” – súgom oda a haveromnak, és a napszemüveg jótékony takarásában egy tűzpiros verda felé intek a tekintetemmel.

Ez viszont kék, púderrózsaszín kapaszkodóval. | Fotó: Észak-Alföld Online

„Úúú, anyaaa, nézzed, pijosz ótó” – hallatszik lentről, és elkezdi ráncigálni őse kabátját az ovis. A nő megadóan követi az apró újjak mutatta irányt. „Aha. Gyere, hadd igazítsam meg a sapkád!” – mondja csöndesen, nekem pedig lelkiismeret-furdalásom támad, mivel potenciális visítási alapanyagra hívtam föl a figyelmet.

Mögöttem egy tini iszonyatos hangerővel bömbölteti a zenét, mintha fülhallgatójának jó háromméteres hatósugara volna. A színtelen tucctucc ritmus idegesít, de nem tehetek semmit. Tíz perc már eltelt, csak a fele van hátra. A közelben egy néni ülőhelyért furakszik, a korát meghazudtoló erővel. Nekem lök három embert, míg egy negyedik a lábamat tapossa. A kisfiú szüntelen eszmefuttatása is az őrületbe kerget, magas hangja furcsa egyveleget alkot az mp3-lejátszós srác gépies muzsikájával.

„Anyaaa, mi ott az a kejek?” „Anyaa, nézd! Egy cica van idejajzolva? Vagy egy kutyus? Inkább egy szajvas?” Az asszony mindig türelmesen válaszol, és szeretettel szorítja magához az újra és újra elkalandozni próbáló csemetét. Helyre teszi a csöpp kabátját, és vagy ötször a fejfedőjét is. Még két megállón át kell, hogy részese legyek az életüknek, kibírom. „Annyi idős koromban én sem viselkedtem másképp” – nyugtatgatom magam.

„Anyaaa, ez a ház olyan, mint Debjecenben” – sipítja hirtelen a kölyök. „Ne butáskodj már, kisfiam, hát Debrecenben vagyunk…” – válaszolja a szülő, most először egy árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában. Mielőtt megfogalmazódna bennem, hogy remélhetőleg tájékozottabb poronty voltam, ismét megszólal a fiúcska. „Jaj, akkoj a doktoj bácsi is itt van?” Már nemcsak a kezem hideg, valami jéggé zsibbadt egy kicsit beljebb. „A következő megálló: Klinikák” – közli a robothang, és némán nézem, ahogy a szülő-gyermek páros kézen fogva lekászálódik a villamosról.

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s