„Aki nem csúszik, nem is igazi egyetemista” – mondta nekem egy diáklány, aki már jó néhány éve próbálja megszerezni az első, matek szakos diplomáját, és egyszer biztosan sikerül majd neki. Hacsak a kormány keresztül nem húzza a számításait…

Az új felsőoktatási törvény tervezetében ugyanis az szerepel, hogy egy tantárgyat csupán kétszer vehetnek föl a hallgatók, alkalmanként szintén két vizsgalehetőséggel. Tehát négy sikertelen számonkérés után jön a könnyes búcsú az intézménytől, őszintébben szólva a kirúgás. A negyvenegy oldalas vitairat természetesen ezer más mozzanatot is tartalmaz, például szót ejt a hallgatók véleményezési jogáról, a finanszírozásról, meg ilyesmikről, de ezek egyelőre nem foglalkoztatják a főiskolásokat és egyetemistákat. Az elbocsátás réme az, ami Damoklész kardjaként lebeg a lusták feje fölött.

"Francba, pedig holnap zéhá..."

Most a legtöbb helyen háromszor lehet egy tárggyal próbálkozni, és típustól függően legalább két-három jegyszerzési lehetőséget adnak. Azaz néha legalább hat, de többnyire minimum kilenc bukás kell ahhoz, hogy valakinek kitegyék a szűrét. Ez még viccnek is rossz, és komolytalanná teszi az egész diplomaszerzős miskulanciát. Igen, ezen a ponton érzem, hogy képzeletbeli stukkerek tucatjai szegeződnek a homlokomra. „De hát én nem tehetek a róla, szemét a tanár!” – sziszegik a mérges diákok pattanásig feszült idegekkel. Én pedig galád módon nem hiszek nekik.

Ezúton kérem szépen: keressen föl az a pórul járt diák, akinek úgy szűnt meg a hallgatói jogviszonya, hogy minden vizsgaalkalomkor százszázalékosan odatette magát, becsülettel készült, ennek ellenére mégis kiebrudalták. A „hallottam, hogy a szomszédom keresztanyja unokatestvérének a barátnője így járt” jellegű sztori nem ér, kizárólag személyes tapasztalatot várok, első kézből. És azok is kíméljenek, akik tudni vélik, hogy intézményük legaljasabb oktatója az ismétlővizsgák díjából vásárolt magának luxusterepjárót. Hiszen bármilyen kellemesen utálható az előbbi feltételezés, gyakorlatilag lehetetlen zsebre vágni a hivatalosan befizetett összegeket. A nem hivatalosakat pedig fedje jótékony homály.

Akármilyen furcsa, a tudás és a buli fellegvárai a hallgatókból élnek – csakúgy, mint a Nagy Zsófi által fölvázolt borzalmas nevelőintézetek. Állam bácsi pénztárcájából csurran-cseppen a fejkvóta, magyarán: ha sok a nebuló, több a pénz. Itt senkinek sem érdeke kirúgni senkit, hacsak nem játszik közre valami bosszantóan személyes faktor. De lássuk be: a lottó ötös is esélyesebb, minthogy egy tanár vérszomjas, zsigeri ellenszenvet tápláljon a vele szemben ülő tanonc iránt. Ennek enyhébb változata, a „nem bírja a pofám az öreg(lány)” viszont annál gyakoribb, és elég lehet egy-két karóra. Négyre azonban semmiképp.