Színházi szünet, a tömeg hömpölyög ki a nézőtérről. Néhány nőszemély azonban gyorsan és céltudatosan trappol, hogy mielőbb a toalettre érjen. Csúnyán nézek rájuk, mivel hátul ülök, és esélyem sincs az előzésre. Mi, csajok, ismerjük egymást és önmagunkat. Előre tudjuk, hogy mindannyian föl akarjuk majd keresni ugyanazt a helyiséget ugyanabban a tíz percben, tehát meg kell küzdenünk érte.

Mindössze két fülke van, ahol a győztesek jutalma a megkönnyebbülés, a vesztesek pedig a combok egy-másfél órás összeszorításával róják le a tiszteletüket fürgébb társnőik előtt. Állok hát a sorban, mögöttem csak egy várandós hölgy várakozik tekintélyes pocakkal. Magam elé kellene engednem, de olyan itt nincs, mert elől csacsogja egy lány, hogy neki nem is kell annyira, ám ha már ideért, megteszi, amit az ajtóra biggyesztett tábla szelleme követel tőle. Nem látja, hogy a hátánál egy keresztbe tett lábú asszonyság szenved, akinek minden másodperc számít.

Kánaán. (Jézusom, de ronda bugyi!)

A szünetből szűk két perc maradt, eddig talán négyen jöttek ki. A mérkőzés eldőlt, vesztettem. A nézőtérre menet azon tűnődöm, vajon a hímmosdó előtt miért nem várakozik kígyózó sor. Az imént előkerült néha egy-egy pasas, sűrű bocsánatkérések közepette átverekedte magát az utat elálló nőkön, majd egy perc múlva kijött, és megigazította az övét. Átfutott az agyamon, vajon mi lenne, ha becsörtetnék a számomra tiltott területre, és a piszoárok között elegánsan ellibbenve bezárkóznék az egyik kabinba, ahol aztán férfias sebességgel túl lennék azon, amire nőtársaim valamilyen rejtélyes oknál fogva csak lassan képesek.

De nem mertem kockáztatni, így a következő szünetig az édes otthon legkisebb szeglete lebegett lelki szemeim előtt, ami csak az enyém.