Ülsz a buszon, és várod, hogy odaérj. Az út hosszú, ezt tudod jól. Mégis nehéz elviselni az eseménytelen órák múlását. A tested elmacskásodott, a lelked kétségbeesetten nyávog a szabadságért, az agyad pedig egy éhes kisragadozó minden elszántságával kutat valami apró érdekesség után, ami leköthet legalább egy csöppnyi időre. Színpompás magazin a táskádban, száz zenét rejtő telefon a zsebedben, de inkább a tájat nézed, mert még sosem láttál ahhoz foghatót. Mások a hegyek a távolban, a növények a közelben, és az autópálya monoton csíkozása sem olyan, mint otthon.

A harmincadik hegy, az ezredik fa mégis unalmasnak hat. Ólomsúlyú szemhéjad rejtekében tompán érzékeled, amint a hatalmas jármű, melyen csücsülsz, maga alá rántja a milliomodik fehér vonalat is a hibátlan aszfaltról. A sofőr berak valami filmet a lejátszóba, ám az elöl ülők kobakja belelóg a képbe. Egy idegesítő hangeffekt után legszívesebben lecsapnád a tévét, de nem teheted. A melletted ülő feje a vállára bukik, békés szuszogása megtöri a néma jelenetek csöndjét. Te is fáradt vagy, egy hatalmas, puha ágyról álmodozol, tele kényelmes párnákkal és paplanokkal. Hiába, mert a sajátod is két országnyira van tőled. Marad a hátradönthetetlen székben búsuló tompor, a ferde helyzetbe erőltetett hát, és az ablaknak nyomott kispárnát görcsösen támasztó váll, amiből zsibbadt kéz lóg a semmibe.

Fent ülni – jaj, de érdekes.

Lehunyod a szemed. Talán két perc telik el, talán húsz. Érzed a csökkenő sebességet, és hallod útitársaid nyújtózkodás közben ropogó izületeinek fájdalmas moraját. A busz megáll, leszállni muszáj, mert követeli a lábad. Mintha pisilned is kellene, de nem biztos, mert deréktól lefelé már régóta csak tompa bizsergést vélsz a tagjaid helyén. Arcodat dörzsölve becaplatsz a neonfényekkel kivilágított épületbe, s ösztönösen keresni kezded a mosdót. Követed a táblák nyilait, beállsz a sorba, belenézel a többiek fáradt arcába, majd egy tükörben meglátod a sajátodat. Sötét karikák, borzos haj, lefelé görbülő száj. Ronda vagy, mint a bűn, de nem érdekel. Szabad a toalett, te következel. Keresed a slicced, nem találod, hiszen nincs. Volt annyi eszed, hogy melegítőben indulj el. Elvigyorodsz tulajdon pancserségeden, de kifelé jövet lefagy rólad a mosoly. A gonosz tükör ismét figyel, te csak azért is másfelé nézel.

A friss levegő a szemedbe csap, és tudatosul benned, hogy mindjárt vissza kell kászálódnod az ormótlan jármű seszagú gyomrába. Örömmel szívod a többiek cigifüstjét, mert legalább mozgathatod furcsán bénává vált fizikai valódat. Közben a dobhártyádig hatol más népek gyermekeinek idegenül csengő cseveje, de tovább nem, hiszen nem értesz belőle egy szót sem. Fülelsz, hogy legalább a nyelvet azonosítsd, ám esélyed sincs: a leglassabban dohányzó útitársad is eltapossa a csikket, majd megindul a busz felé. Beletörődő sóhajjal követed őt, majd amikor a hátizsák és a fűtőtest közé szorult lábad enyhe zsibbadással reklamálni kezd, elkáromkodod magad.

A monstrum döcögve elindul, a bárgyú film folytatódik, a körülötted ülők feje lassan oldalra bukik. Te pedig dacosan az ablaknak nyomod a kispárnád, és érzed, hogy a rajta nyugodni próbáló fejed átveszi a kerekek zakatolását. Nem tudod, hogy mi a félálom, és mi a valóság. Ismét kiesnek percek, de a busz elejében látszó digitális számok tűzpiros fénye beleégeti a retinádba, hogy még több mint tíz óra van az érkezésig. Talán sosem érsz oda.