A pénz beszél, én csak ugatok

Politikus lennék inkább, vagy dinnyelopó, segélyből élő, az információs társadalomból való kirekesztettségével mit sem törődő egyén? Ez a kérdés ötlött fel bennem váltótársaim, Zsófi és Levente sorait olvasva.

Vagy édesanyámat kárhoztatnám élethossziglani csuklásra a pénzért cserébe, vagy a „nem tudás” egyszerű boldogsága várna rám. De miért csak e két véglet közül választhatnék? Hiszen még fiatal vagyok, tanulni akarok, amire a magyar felsőoktatás gazdag képzési kínálata számos lehetőséget kínál. Bár inkább úgy fogalmaznék, hogy bárki számára. És a probléma itt kezdődik.

Érdekes, hogy míg kommunikáció szakosból a becslések szerint körülbelül tízezer akad, az íráshoz nagyon kevesen éreznek kedvet. A munkához még annyian sem. Így szerkesztőként, azt hiszem, elvéreztem. Magam sem tudom, hányadik Olvasólámpa-szám esetében működöm közre, csak annyi biztos, hogy egyetlen élő embert sem sikerült találnom, aki néhanapján hozzám vágna egy-egy cikket. Pedig olyan hatékonynak látszó marketingstratégiát eszeltem ki, hogy ihaj-csuhaj. Fogalmaztam egy rövid, lényegre törő hirdetésszerűséget, földobtam a legnépszerűbb hazai közösségi portál üzenőfalára, és megkértem az ismerőseimet, hogy ők is küldjék el barátaiknak a felhívást. Alig egy óra alatt ezrekhez jutott el a mondandóm.

Azt hittem, ha az idiótábbnál idiótább körlevelek képesek futótűzként terjedni, akkor egy viszonylag értelmes megnyilvánulásnak szintén megvan erre az esélye. Vagy mégsem? Na mindegy, a lényeg az, hogy aki szívesen írna az Olvasólámpába, keressen meg. A huszonegyedik században úgyis mindenkit meg lehet találni öt-hat kattintással, én sem vagyok kivétel. Mondjuk Levente az, mert nem sikerült ráakadnom az említett weboldalon. Zsófira viszont igen, szóval olyan, mintha őt egy kicsit jobban ismerném. Pedig nem, csak jó érzés becsapni magamat.

Azok is becsapják magukat, akik azt hiszik, hogy szakmai gyakorlat nélkül lesz esélyük valamilyen állásra. Oké, gyorséttermi munkatársra vagy telemarketingesre mindig szükség van, de senki előtt sem ez az alternatíva lebeg. Tudom, nem akar ám az összes kommunikáció szakos újságíró lenni, ráadásul míg a diákmunkáért fizetnek, az írásért kezdetben szinte biztosan nem.

De aki most csak a pénzre hajt, az nem mondhatja a diplomaosztó után a munkaügyis szemébe, hogy „még sosem írtam, és szeretném kipróbálni, milyen érzés”. Megsúgom: majdnem olyan jó, mint az első saját erőből finanszírozott nyaralás. És az idő hasonlít a pénzre, mert aki ügyesen beosztja, annak jut egy kevés ide is, oda is. Bár egy tisztességtelen ajánlatra való még nekem sem gyűlt össze, így átadom a lehetőséget Leventének, hogy kiderítse Zsófi árát.

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s