Fél évvel fiatalabb nálam a Harmadik Magyar Köztársaság. Én már szobatiszta vagyok, ő még sajnos nem. Ráadásul szegénykém úgy betojt két évvel ezelőtt, hogy azóta sem tudta tisztába tenni senki. S vele együtt betojtak mások is. Egy-egy nemzeti ünnep nem több tehát, mint masni a trágyadombon.

Ez a masni néha piros-fehér-zöld, máskor pedig árpádsávos. Attól függ, hogy a kordon melyik oldalán állunk. Emitt elég két szín, amott inkább a trikolor dívik. Az otthon maradóknál talán egyik sem. Mert 2006 ősze óta Magyarország társadalmának egy része 1956-ra gondol a demokrácia születésnapján, valamennyivel többen az MTV-székház ostromára emlékeznek, de a legtöbben nemes egyszerűséggel átadják magukat a munkaszüneti nap semmitmondó örömének.

Pattogatott kukorica, üdítő, képernyő. Az egyik csatornán öltönyös pasast látunk, aki unott arccal koszorút helyez valahová, himnuszunk melankolikus dallamával kísérve. A másikon filmet vetítenek: lövések zaja, sírás, ordítás, vér – ez sem valami szórakoztató. A harmadikon végre izgalmas közvetítés megy a „Molotov kontra vízágyú”-buliról. Sokak szerint nincs is ennél jobb. Nekem azonban felfordult a gyomrom. Olyan ország jelenében élek, amely képtelen saját múltjának méltóságteljes tiszteletére.

Jövőjébe belegondolni sem merek.