A zseni, akit nem ért senki
március 7., 2013 - 10:14 | Kategória: cikkek | HozzászólásCímkék: idióta, kommunikáció, munka, sors, Temptylicious
„Nem igaz, hogy nem érted, amit mondok!” – kiabálta a telefonba Ciporján, egyik kezével vadul hadonászván. A másikkal kíméletlenül dörzsölte gyűrött arcának borostáját, mert fizikai kínként könnyebb volt elviselni a világ fájdalmát. „Ez is egy életképtelen, bazmeg!” – mordult a készülékre, miután letette.
Szívott egy hatalmasat az orrán, mintha a hátrafelé száguldó váladéktól várná mások elméjének tisztulását. Sikeres üzletemberként baromira idegesítette, hogy csupa teszetosza, értetlen egyénnel kellett szóba állnia minden áldott nap. Még a kétszer kettőre is visszakérdeztek, aztán meg jól elkéstek a munkával! Pedig Ciporján szépen elmagyarázta nekik a dolgokat. „Készen vagy már a hogyishívjákkal, amit a múltkor mondtam a’ izébe, apa?” – üvöltötte ezúttal, de a vonal másik végéről ismét csak kifogások hallatszottak.
„Mi? Mi az, hogy nem tudsz osztrákul? Ha az angol megy, ezzel mi bajod?” – hadarta a mobilba, s már a lába is föl-le rángatózott. Számítógépére ebben a pillanatban olyan levél érkezett, amelynek láttán meghűlt a vér az ereiben. „Ez meg az ellenkezőjét csinálta annak, amit mondtam, csessze meg! Nem te, Józsikám. Most le is teszlek, inkább keressél egy anyanyelvű ausztrált nekem” – nyúlt el a bőrfotelben Ciporján, és érezte: pattanásig feszült idegrendszere már nem bírja sokáig a strapát.
Tele volt jobbnál jobb üzleti ötletekkel, erre tessék! A környezete egyszerűen képtelen volt vele lépést tartani. Ciporjánnak olykor az a benyomása támadt, mintha mások nem értenék, amit beszél. Igaz, néha ő maga sem értette, de legalább próbálta minél részletesebben elmondani. Írásban utált kommunikálni, mert a rohadt ékezetek meg a vesszők minduntalan képesek voltak ingoványos talajra rángatni. Minél inkább elbizonytalanította az általános iskolából rémlő tananyag, annál nagyobb szükségét érezte a felkiáltójelek használatának.
A cigányokról vagy jót, vagy semmit?
Január 15., 2013 - 10:36 | Kategória: cikkek | 4 hozzászólásCímkék: újságírás, Bayer Zsolt, botrány, bűncselekmény, cigány, diszkrimináció, egyetem, kommunikáció, média, politika, szakma, Temptylicious
Négy patinás egyetemünk kommunikáció tanszéke egy emberként, közös állásfoglalásban jelentette ki: azért van szükség képzésük állami finanszírozására, hogy az újságírók ne nevezzék Bayer Zsolt módjára „kártékony állatoknak” a cigányokat, hiszen az roppant szakmaiatlan.
Bevallom, amikor először olvastam, hogy az intézmények egy cikk miatt „nem engedik” hallgatóikat a Magyar Hírlaphoz, azt hittem, valami szaftos szövegről van szó. Olyanról, amit kedvemre ízekre szedhetek, nagy műgonddal fikázhatok, és lesújtó következtetésre juthatok a szerző szellemi képességeire vonatkozóan. Nos, nem vagyok Bayer-fan – mi több, a tipikusan valamilyen oldali sajtótermékek a garnitúrájukkal együtt alapból untatnak. Inkább afféle ál-megmondóembernek tartom őt, aki sok lépéssel közelebb van a hírhedt celebséghez, mint a zsurnalizmushoz. Csak ő herezacskó helyett nem kevésbé szőrös gondolatokat villant.
És ebben a gondolatban, amit a vitatott „Ki ne legyen?” című írásban fogalmazott meg, van igazság. Méghozzá elég sok. Kaptam már olyan visszajelzést, miszerint a romakérdésben lavírozom, mert egyszer olyan, mintha mellettük állnék, máskor pedig újságíróhoz méltatlan, általánosító konklúzió a csattanóm. Miután a „Zsolti mocskosnak született”-ért bezsebeltem az ifjúsági Pulitzert, különösen furának tűnhet, hogy bizonyos keretek között egyetértek a mostani botrányos jegyzettel. A pikáns keresztnév-egyezés fölött szemet hunyva el is árulom, mik ezek a kvázi elhatárolódásnak tűnő „bizonyos keretek”.
Alekosz megmentette kommunikáció szakot
december 10., 2012 - 10:24 | Kategória: cikkek | HozzászólásCímkék: Alekosz, BKF, Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, bulvár, celeb, egyetem, főiskola, hallgató, kommunikáció, média, oktatás, tanár, tévé, Temptylicious, Való Világ, valóságshow
„Elnézést kérek, de itt egyetemi előadás van, kérem, üljön le” – utasított rendre egy újságírót a katedrát büszkén birtokló Alekosz. A valóságshow-győztest vendégoktatónak hívó BKF majdnem annyira emelte a kommunikáció képzés fényét, mint Orbán Viktor regimentje.
A magát nevében is tudományos fellegvárként meghatározó Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola médiajogi kurzusának felelőse történetesen éppen az az Enzsöl Péter, aki ügyvédként képviseli a sajátos hódítási szokásairól megismert, görög származású nőcsábászt. A szakembernek bőven akad dolga Alekosszal, hiszen a Való Világ negyedik szériájának nyereményével kapcsolatban még mindig tart a bírósági hercehurca, miután az önjelölt Casanova egy Hajdú Péter által ösztönzött pálfordulással a TV2 ÖsszeEsküvők című műsorában tűnt föl.

„Ki más mondhatná el emberi nyelven?” | Fotó: Velvet (mintha nem látszana)
A hallgatók holmi száraz és unalmas jogszabályok tanulmányozása helyett értesülhettek róla, hogy három-négy éven belül beugró tanáruk kezében lesz minden eszköz a róla szóló negatív cikkek letiltására. A rosszmájú zsurnalisztákat ugyanis Alekosz egytől egyig megjegyzi, s „mindenki elnyeri méltó büntetését”. Arra, hogy ez pontosan mi lesz, egyelőre nem tért ki, ám a helyzet komolyságából feltételezhető: szaftos revansra lehet számítani. „Nekem vannak elképzeléseim az élet más területeiről is, mint a nők” – indokolta a reality-huszár saját tanári alkalmasságát.
Józsi meg én a reflektorfényben
november 9., 2012 - 11:25 | Kategória: cikkek | HozzászólásCímkék: autó, önbizalom, újságírás, Baló György, Eötvös Pál, ego, Ifjúsági Pulitzer-díj, karrier, kommunikáció, Makó, média, Pulitzer Szülővárosának Díja, Sándor Alexandra Valéria, szakma, szobor
A kristálycsillár tucatnyi vaku fényét szórja szét a díszes teremben, én pedig ott állok a kamerák kereszttüzében. Annyi érzés kavarog bennem, hogy azon nyomban felébredek. „Egészen élethű álom volt” – morfondírozom az ágyban fekve, de megfordulva szembesülök vele: az íróasztalról egy kósza Pulitzer-mellszobrocska méregeti álmatag fejemet.
„Jaj, Józsi, hagyjál, most nem pózolok veled!” – gondolom az irányába immár élénken, de mégiscsak pizsamában, kócosan, ráadásul mikiegeres paplan rejtekében. Dacosan elfordulok tőle, majd vissza, mert vívódik a lelkem, hogy pökhendi tett-e a nap első cselekvéseként őt bámulni ennyire. Közben az emlékfoszlányokat úgy próbálom összerakni, mintha egy különösen szép éjjeli látomás részletei után kapnék. Félek, ha nem kapaszkodom beléjük eléggé, eltűnnek, s talán még Józsit is magukkal viszik.
A háton ejtőzést kizárva sajgó tomporom az enyhén zsibbadt jobb lábfejemmel együtt elárulja, hogy tényleg csaknem tíz órán keresztül nyomtam a gázpedált tegnap. Meg a féket is, hiszen akkora kátyúkat kellett kerülgetnem, hogy anya a hátsó ülésen jó néhányszor felkiáltott: „jaj, Józsi majdnem leesett!” Apa pedig hősiesen fogta mellettem a GPS-t, miután a szélvédőre cuppantott tartó a döcögés következményeként végképp beadta a kulcsot. Odafelé egyébként a kütyüből szóló, szaggatott férfihangot is Józsinak neveztük el, így nem tudtam a visszaúton, hogy oldalra vagy hátra kell-e pillantanom, ha ilyen nevű illető forog veszélyben.
Birkanyáj a diplomaosztón
július 10., 2012 - 10:37 | Kategória: cikkek | 14 hozzászólásCímkék: állat, birka, Debrecen, diploma, diplomaosztó, ego, egyetem, hallgató, kommunikáció, oktatás, tanár, Temptylicious
A dísztaláros nő rappereket megszégyenítő mennyiségű fuksszal a nyakában felállt, s beszélni kezdett. Fáradtan, hangsúly és szóközök nélkül sorolta oktató kollégáinak mindenféle önkormányzattól kapott kitüntetéseit csaknem félóráig, én pedig szintén díszmajomnak öltözve pislogtam: mit keresek itt?
A mellettem ülők arcán a meghatottság könnyei helyett kövér izzadtságcseppek gyülekeztek. „Mennyi az idő?” – kérdezte a Bal Lány, mire a kétrétegű műanyag hacuka alól még jobban kidugtam az órám. „Huh…” – summázta velősen a Jobb, majd mindhárman az előttünk villanó vakuk kereszttüzébe bámultunk. Balra, a díszes rács mögül a szüleim fotóztak. Félmosolyra késztetett a tény, hogy sokadmagammal állatkerti látványossággá váltam.
„Az oklevelek ünnepélyes átadása jön…” – mondhatta a dékán a mikrofonba, mert az első sor izgatottan felpattant. Az általános iskola aszfalttal borított udvaráról többszörösen visszhangzó erősítést idéző beltéri technika miatt valami fáramászást értettem, de tízcentis cipősarkam úgyis alkalmatlanná tett volna a manőverre. Mivel első sorból nem elég egy, és én pont a másik kéz felőliben ültem, továbbra is kordában kellett tartanom az arckifejezésem. Annál is inkább, mert az igazi birkaterelés csak utána következett.
Működteti a WordPress.com. | Pool sablon - Szerző: Borja Fernandez
Bejegyzések és hozzászólás feeds.
















