Egy kapcsolatfüggő hitvallása
május 12., 2013 - 11:03 | Kategória: cikkek | 2 hozzászólásCímkék: élet, önbizalom, férfi, nő, párkapcsolat, sors, Temptylicious
„Nem adom a pasimat!” – sziszegte fogai között Lejla, s gyanakodva pislogott mindenkire, aki szóba állt választottjával. Szerette volna elhinni, hogy kelendő az ő mackókája. Úgy érezte, párkapcsolata az egyetlen vagyona; márpedig csak az lehet igazán értékes, amit más is annak tart.
Lejla iszonyatosan rettegett a magánytól, ugyanezen oknál fogva. Mi lenne vele egyedül, egy üres lakásban? Egyáltalán ki ő maga valójában? Mi a kedvenc színe, a legkedvesebb időtöltése, mit akar kezdeni az életével? Hogyan viselkedne, ha senkinek sem kellene éjjel-nappal megfelelnie? Csupa nyomasztó kérdés, amire nincs felelet. Egyszer, régen talán még volt. A sötét múltban, amikor nem söpörte a szőnyeg alá én-tudatát az önként vállalt szolgasors. Azt hitte, a boldogság rabja, pedig saját lelke ejtette foglyul.
Rosszabb a rossz nélkül? | Fotó: universe.byu.edu
Lejla imádott arról beszélni, hogyan aludt, mit álmodott, mit reggelizett, hogyan ment dolgozni, mit alkotott a munkahelyén, hánykor ért haza, kivel beszélgetett és most éppen mit csinál – a hapsija. Ellenségként gyűlölt mindenkit, aki bántani merészelte a csodalényt. Az érzelmileg zsaroló család, a gonosz főnök, meg a szörnyű munkatársak egytől egyig folyton sebezték a rajongott férfit. Aki emiatt folyton ordibált otthon, szegény. Még a barátai is elrontották, úgy kellett minden áldott este visszanevelni rózsaszín szemüvegen keresztül szerethető szentté.
Falra hányt szavak
március 31., 2013 - 10:15 | Kategória: cikkek | 2 hozzászólásCímkék: élet, önbizalom, barátság, munka, párkapcsolat, sors, Temptylicious
Csak azért szólsz hozzám, hogy rám zúdítsd életed minden apró mozzanatát. Nem érdekel, mit válaszolok, esetleg elmormogok-e egy ahát. Fura falat építettél magad köré, amin mások mondandója nem hatol át. Fogunk mi még rendesen beszélgetni egyáltalán?
Észre sem veszed, hogy barát helyett bólogató kutyára lenne szükséged. Aki jóváhagyja az összes elhibázott döntésed. Megosztod velem, hogy fuldokolsz a létedben, ám hárítod a segítséget. „Igen, de…” – mondod mindig, ha szólok, hogy valamit tán másképp kellene. Kudarcaidról a körülmények tehetnek, hiszen az oviban mostohán bántak veled. A szüleid már idegenek. Ha felhívnak, kiakadsz, de akkor is, ha nem. A párod szarba sem néz. Az egyik percben még sírva riasztasz, mert ordít veled, a következőben pedig gügyögve áradozol róla nekem. Munkád nincs, nem is keresel. Mit tehetnék érted?
Saját magától függ. | Fotó: drugaddictiontreatment.ca
Hónapokig hajtogattam, mit tennék a helyedben. Aztán hallgattalak csupán, mert tudtam: igazából te is tisztában vagy vele. Csak nem akad hozzá erőd meg kedved. „Te vagy az egyetlen, aki megért engem” – közölted egy ízben, mintha öribarik lennénk mi ketten. De bezárkóztál a saját kis világodba, ahol nekem nincs hely. Elvárod tőlem, hogy a nyitott ajtó előtt ücsörögve némán bámuljak befelé, s nézzem, ahogy szenvedsz. Mikor faggattál utoljára, hogy mit gondolok erről-arról, vagy milyen napom volt? A lényem nem fontos. Csak az, hogy rohanhatsz valakihez, ha valami nem klappol.
Énértékelő beszéd
március 19., 2013 - 10:08 | Kategória: cikkek | 12 hozzászólásCímkék: élet, önbizalom, barátság, család, ego, gyermek, karrier, koncert, Temptylicious
Hamarosan a 24 évesek táborához tartozom. Kiskoromban azt hittem, ez már javában belecsúszik felnőttlétbe. Persze, az idő múlásával rájöttem: felnőttnek lenni nem más, mint külső elvárásoknak megfelelően leplezni a gyermekséget. Az előző esztendőt igyekeztem úgy alakítani, hogy csak saját magamnak kelljen elszámolnom a döntéseimmel. Elárulom, milyen élményekre tettem így szert.
Rájöttem, hogy a forgalom akkor sem áll meg, ha éppen ordítva bömbölök a volán mögött. Miután a képembe mondták, hogy azonnal másik megélhetési forrás után kell néznem az addigi egyetlen helyett, rezignáltan közöltem: rendben. Elintéztem egy-két telefont, elfordítottam a slusszkulcsot, betettem egy cédét, és próbáltam elhinni, hogy nem vagyok akkora szardarab, miként az előbb az orrom alá dörgölték. Aztán jöttek a könnyek, a fejben megválaszolt miértek, meg a homályon átsejlő féklámpák. Köszönöm a reflexeimnek és az őrangyalomnak, hogy vigyáztak rám.
Nem rossz. És milyen lesz a következő, hujjuj!
Rájöttem, hogy ötszáz kilométer nem nagy távolság. Korábban egy Nyíregyházán belüli séta is kimozdulásnak számított számomra, de tavasszal jegyet vettem Lady Gaga turnéjának bécsi állomására. Hónapokig fogalmam sem volt, tök egyedül miként jutok oda – a sors természetesen megoldotta. Az augusztusi koncert előtti héten csak úgy mellesleg a Szigetre is beugrottam, az osztrák fővárosba pedig adventkor ismét ellátogattam. Januárban már olyan laza voltam, hogy smink nélkül, bikiniben áztam a gyulai vár szomszédságában. Köszönöm a barátaimnak a társaságot, a megbízóimnak pedig az anyagiakat.
Mínusz egy ismerős
Február 20., 2013 - 11:08 | Kategória: cikkek | 8 hozzászólásCímkék: élet, ego, facebook, internet, közösségi média, Temptylicious
Parttalan viták sorozata, egyetlen eldurvult veszekedés, utálattá fajult haverság, irritációba hajló közöny – ezek mind jó indokkal szolgálnak arra, hogy a törlés gomb segítségével életünk virtuális színpadáról a zenekari árok mélyére lökjük valamelyik ismerősünket. De mi a helyzet, ha az illető józan észt és büszkeséget hátrahagyva nem tud belenyugodni a döntésbe?
Egy kamasznak még megbocsátja a forrófejűséget az ember, de a minap egy harminc körüli legény viselkedése gondolkodtatott el. Tíz évvel ezelőtt olvasta a hozzászólásaimat egy internetes fórumon, aztán a Facebook hazai térhódításakor bejelölt „miért ne?” alapon. Visszaigazoltam, mert egészen értelmes üzenetváltásokra volt képes, másfelől újság- és könyvíró szerepben tetszelgett, márpedig szomjaztam a szakmai bennfentességeket. Így lettünk ismerősök: a világhálón egészséges távolságtartással, személyesen semennyire. (Bár utóbbin a csöcsös képeim nyomán nagyon módosítani akart szegényke.)
Túmáccs. | Fotó: alifealmostordinary.blogspot.com
Oltári nagy közhely, hogy mindannyian változunk. De mit csináljunk, ha egyszer tényleg? Velejéig cinikus és borúlátó teremtésből fekete humort kedvelő optimista lettem, míg ennek a srácnak a jó helyett inkább a rosszhoz maradt szeme. Elhatározta, hogy önjelölt mindentudó szerepébe bújva jól kiosztja a népet, méghozzá annak krémjével, tehát a hírességekkel kezdve. Körmönfont mondatokat, számára ismeretlen jelentésű idegen szavakat, és hidegrázósan mesterkélt fordulatokat hívott inasként a névtelenség léha álarca mögé.
Ennek láttán gondoltam, ideje legalább ötvenre növelni azt a bizonyos három lépést, elvégre a közösségi portálon bőven elférünk így is. Mígnem érkezett tőle egy magasztos formába öntött felkérés, hogy utánozhatatlan iróniámnak és bulvár-jártasságomnak hála, igazán kijár nekem nála a vendégszerzősködés. „Köszönöm, nem szeretném” – hárítottam udvariasan a megtiszteltetést, de hiába, mert egyszerűen nem értette, miért. Indokoltam, érveltem, hogy ez így nekem nem pálya. Milyen alapon szidnék gátlástalanul olyanokat, akik vitathatatlanul letettek valamit az asztalra? Miért jó, ha válogatott ocsmányságokat szórok Csernus Imrére, Rubint Rékára, Vujity Tvrtkóra vagy Ákosra?
Menet után köpönyeg
Február 17., 2013 - 10:33 | Kategória: cikkek | 11 hozzászólásCímkék: éhségmenet, élet, Magyarország, pénz, politika, sors, szegény, tüntetés, Temptylicious
„Jó napot kívánok! Asztalosné Terike vagyok. Aziránt szeretnék én érdeklődni, kérem tisztelettel, hogy a többi pénzt mikor tetszenek ideadni nekem?” – hebegte az utolsó telefonfülkék egyikében egy fejkendős teremtés, akinek egyébként is viseltes pufajkáján sötét foltokat hagyott a pár nappal azelőtti menetelés.
„Tessék? Nem hallom…” – próbálkozott tovább, mert fájt neki tudomásul venni a beszélgetés végéről tanúskodó, kíméletlen kattanást. De még rosszabbul esett a tény, hogy átverték. Már megint. Néhány esztendőnként ugyanis öltönyös urak tűnnek föl a rozsdás drótkerítés előtt, megígérvén minden tőlük telhetőt. Néha reklámszatyrokban hozzák a csirkét, a kacsát, a tepertőt, máskor pedig azt mondják, hogy előbb bizony szavazni illendő. A kilencvenes években Terike még megkérdezte, melyik párttól érkeztek a derék úriemberek, ám később nem fecsérelte ilyesmire a szót, mert tökmindegy lett.
Szigorúan illusztráció. | Fotó: MTI / Balázs Attila
„Most menetelni kell, csókolom!” – magyarázta a szemüveges suhanc egy hónapja a kapuban. Terike hiába mondta, hogy neki fáj a lába, s az élet kegyetlen játéka folytán negyvenvalahány évesen jutott az öregek sorsára. A sihedernek az volt a mániája, hogy ha a környék lakói karöltve gyalogolják keresztül a fél országot, megretten a gaz hatalom. „Lesz munka, kenyér, meg amit akar a nép!” – tódította a kinyalt figura. Terike pedig rájött: voltaképpen ő maga is a nép részét alkotja. Miután a caplatási hajlandóság legcsekélyebb jelét sem mutatta elgyötört teste, meglepve pislogott a hirtelen orra elé tolt bankjegyre.
szósöl
2012.
2011.
2010.
Aki én vagyok
Nyomj Subscribe-ot, az menő!
Legújabb kommentek
tempty on Élve eltemet egy kósza ba… tempty on Élve eltemet egy kósza ba… Ági on Élve eltemet egy kósza ba… Gáspár István on Élve eltemet egy kósza ba… BeLac on Angelina melle ment, Ica nénié… -
Jogok
A teljes szöveges tartalom tempty tulajdona, Chococat pedig a Sanrio oltalma alá tartozik 1975 óta.Feedek
Működteti a WordPress.com. | Pool sablon - Szerző: Borja Fernandez
Bejegyzések és hozzászólás feeds.
