A dísztaláros nő rappereket megszégyenítő mennyiségű fuksszal a nyakában felállt, s beszélni kezdett. Fáradtan, hangsúly és szóközök nélkül sorolta oktató kollégáinak mindenféle önkormányzattól kapott kitüntetéseit csaknem félóráig, én pedig szintén díszmajomnak öltözve pislogtam: mit keresek itt?

A mellettem ülők arcán a meghatottság könnyei helyett kövér izzadtságcseppek gyülekeztek. „Mennyi az idő?” – kérdezte a Bal Lány, mire a kétrétegű műanyag hacuka alól még jobban kidugtam az órám. „Huh…” – summázta velősen a Jobb, majd mindhárman az előttünk villanó vakuk kereszttüzébe bámultunk. Balra, a díszes rács mögül a szüleim fotóztak. Félmosolyra késztetett a tény, hogy sokadmagammal állatkerti látványossággá váltam.

De hiszen én másmilyen állat vagyok!

„Az oklevelek ünnepélyes átadása jön…” – mondhatta a dékán a mikrofonba, mert az első sor izgatottan felpattant. Az általános iskola aszfalttal borított udvaráról többszörösen visszhangzó erősítést idéző beltéri technika miatt valami fáramászást értettem, de tízcentis cipősarkam úgyis alkalmatlanná tett volna a manőverre. Mivel első sorból nem elég egy, és én pont a másik kéz felőliben ültem, továbbra is kordában kellett tartanom az arckifejezésem. Annál is inkább, mert az igazi birkaterelés csak utána következett.