Elismerést fogadni sokféleképpen lehet. Van, aki a szája elé kapja a kezét, sikkant egyet, elpirul, a gratulációkat pedig „jaj, hagyjuk már!” felkiáltással rázza le magáról. Más rögtön végigtelefonálja és fészbúk-üzeni az összes ismerősét a jó hírrel, hogy ők is megtudják, milyen fasza gyerek.

Egyesek képesek természetes örömködésnek álcázva irányítani saját karrierjüket egy-egy okosan elhintett öntömjénezéssel, míg a gyámoltalanok még saját maguk előtt is letagadják a sikert, mert nem bírnak mit kezdeni vele. Mindig szerettem volna a céltudatosabb kategóriába tartozni, de éles helyzetben sajnos ösztönösen cselekszem.

Ööö... világbéke!

Például, amikor múlt kedden kaptam egy e-mailt, miszerint különdíjas vagyok a makói Pulitzer-pályázaton, letisztult kommunikációs stratégia helyett vártam néhány percet, hátha jön egy másik levél, hogy bocsi, tévedés történt, s miután nem jött, kirohantam a budira, ahol vékony hangon belesuttogtam a telefonba a tényállást. A vonal másik végén a szüleim jobban örültek, mint etióp pulya a svédasztalos reggelinek, én meg csak néztem magam elé, bárgyú vigyorral a fejemen.

Akkor még nem érkezett el az idő, hogy mindenkinek az arcába toljam a dolgot. De mivel az ilyesminek tetszik, nem tetszik, hírértéke van, önálló életre kelt az infó. Csütörtökön főiskolai mentorom, Zöldi László publikált egy jegyzetet róla – a kereskedelmi televízió hatására elképzeltem, amint alkarjaival X-et formál, és mesél a szemináriumi munkámról egy felvezető kisfilmben, majd a kamerák kereszttüzében kiülök a színpadra, ahol pizsamában gépelni kezdek –, pénteken pedig hívtak a Magyar Távirati Irodától, hogy megkérdezzék, melyik suliba járok.

(Molnárék reménysége „Erázmuszban” <- ezért kaptam.)

Sejtettem hát, hogy ebből szombaton, a díjátadó napján hír lesz. Méghozzá jófajta, ingyenes MTI-csomagbéli, amit a kultúra témakörben is publikáló portálok hülyék lennének kihagyni. Én meg hülye lettem volna kihagyni a ziccert, és nem villogni egy csöppet a felém nyújtott babérkoszorúval. Igaz, két másodpercig vacillált a mutatóujjam a bal egérgomb fölött, mielőtt megosztottam volna a Facebookon Zöldi tanár úr írását és a HVG cikkét.

Nyilván megtettem, hiszen miután a firkálmányaimat valamelyest marketingezgetem, saját magammal szemben álszent együgyűség lenne az ellenkezője. Pedig akármilyen furcsa, a mentális exhibicionizmusomhoz nem társul sima. A véleményemet, a gondolataimat bármikor szívesen reflektorfénybe dobom, még akkor is, ha szalonképtelenek. Szeretek témát adni az embereknek, szeretem naponta átböngészni az olvasottsági statisztikámat, szeretem nézegetni a kommenteket, sőt, még azt is szeretem, amikor jobb híján a fotómba kötnek bele.

(Tavaly is jutott 15 perc hírnév, itt írtam róla.)

De amikor a személyemre irányul némi figyelem, az olyan, mintha a bábszínházban játszanék, s felborulna a paraván, én pedig ott pislognék feltartott kezekkel. A közönség, amelyből eddig a filchősök váltottak ki érzelmeket, hirtelen rájön, hogy nekem fújolt és nekem tapsolt. Tudták ők mindvégig, persze, hogy én vagyok a háttérben, hiszen ott a nevem a szereposztásban, ám az incidens hatására egy ideig a rólam alkotott képükön keresztül fogják látni az ujjaimmal mozgatott békát, meg a királylányt is.

Azon leszek, hogy így se kelljen csalódniuk.


Erről még:


Még több cikk: