Icipici malőr történt a 17. Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon. A szakmai zsűri ugyanis egy olyan szerencsétlent jutalmazott az Év diákújságírója címmel, aki nem volt képes időben odaérni a díjátadóra. Fölolvasták a nevét a színpadon, ő pedig bruttó öt perccel később, ázottan vergődött a helyszínre, noha öt egész öt tized órával korábban indult útnak. Az eset viccesen hangzik, és magam is derülnék rajta, ha nem én volnék az áldozat.

Viszonyulásom a vasúthoz eddig is a Nagy Zsófi által említett magyar-szlovák kapcsolatra hajazott. De péntek óta egyenesen Ján Slota-i érzelmeket táplálok hazánk síncirkálói iránt. Az aznapi program szervezői előre értesítettek, hogy helyezést értem el a DUE Országos Diákmédia Pályázatán, így hát örömmel készülődtem az utazásra. A tervezett start előtt fél órával már a nyíregyházi vonatállomáson ácsorogtam, és töretlen jókedvvel vettem tudomásul, hogy a csodálatos MÁV-nak köszönhetően rögtön tizenöt perces késéssel kezdődik a kalandom. Az óra tizenegy felé járt, háromra voltam hivatalos a budapesti Millenárisba, nyugodtan terpeszkedtem tehát az ülésen.

Felemásra sikeredett a nap. Balra: Wixxii, a tirpákiai pancser pesti idegenvezetője.

Déltájt, a karcagi megállónál azonban egy női hang tájékoztatott, hogy a szerelvény bizonytalan ideig állni fog. És állt is, egészen pontosan másfél órán át. Jobbról-balról érkeztek a homályos hírek, annyi közös volt bennük, hogy egy idióta kisteherautóval nekiment az előttünk haladó vonatnak Kisújszállásnál. Persze, a sofőrnek semmi baja nem lett, hiszen a legnagyobb marhákat mindig megvédi a jóisten. A sín viszont eldeformálódott, helyre kell pofozni. „A jegyárat nem tudjuk visszatéríteni, mert ez előre nem látható esemény, nem a cég hibája” – mondta a kalauz. Én pedig magamban azt kívántam neki, hogy nagy fájdalmak közepette, különösen érzékeny testtájába rejtse a kárba veszett ezreseimet, a mindjárt bekövetkező erkölcsi kárommal egyetemben.

Fél kettőkor aztán döcögni kezdett a hosszú pihenőre ítélt szerelvény, és rájöttem, hogy a jegyvizsgáló végképp nem tehet semmiről. Az utazásra költött ezresekre pedig mégis igényt tartanék, ezért nem célszerű verbálisan bántalmaznom egyetlen MÁV-munkatársat sem. A gyorsított sebesség egy ideig új reménnyel kecsegtetett – közben ugyanis megtudtam, hogy ha fél négyre érek oda, még nem maradok le a saját magamról. Ám a szakadó eső elmosta a pozitív érzést. A villamosom éppen a Margit-hídon araszolhatott a néhány száz méterrel odébb átélendő dicsőség megismételhetetlen pillanatában.

„Jé, te vagy az első helyezett?” – kérdezte a Millenáris Fogadó bejáratánál az egyik jegyszedő lány. „Miért? Én volnék az első helyezett?” – rebegtem kigúvadt szemmel. Még akkor sem hittem el, amikor egy szervező a színpad mögötti, piciny irodában a kezembe nyomta a megtisztelő oklevelet és az ajándékokat. Se rivalda, se fotó, se örömkönnyek. Az eszem pedig bizonytalan időre megállt, és a sors enyémnél is hülyébb humora körül forgott.


Erről még: