El kell keserítenem Czehelszki Leventét, aki arra kért, hogy minél tovább maradjak a politikánál. Nagy Zsófi időjárásos témája ugyanis elcsábított. Mindannyian tudjuk, hogy a hó a jó meleg szobából nézve varázslatos, puha takaró a tájon. Ám ha kimegyünk, rögvest megváltozik a természete, és hideg, darabos valami lesz belőle, ami megnehezíti, hogy eljussunk bárhová is. Nekem azonban már bentről sem tetszik annyira a fehér csapadékkal borított látkép, legalábbis munkaidőben egészen biztos, hogy nem repesek érte.

A megyei portálnál, ahol dolgozom, divatba jött az olvasói interakció növelése olyan eszközökkel, mint a kép- és a hírküldés. Ez is hasonlít a hóra: messziről nézve szép és örvendetes, ám ha rám szakad, elég kellemetlen élmény. Magával az elképzeléssel semmi gond, sőt fölteszem: más országokban tökéletesen működik. A rendszeres látogató lát vagy hall valami érdekeset, lefotózza, megírja, elküldi, aztán meg örül nagyon, mert ugye ott szerepel a neve az oldalon. A szerkesztők is boldogok, mert egy kis „kattintós” anyag mindig jól jön.

Épp beküldi a tegnapi izgi séta képeit.

Igen ám, de mi valahol elcsesztük. A Küldjön egy havas képet! felhívásra úgy ömlöttek a levelek, hogy több céges postaláda bedugult tőlük. „A kis Jolánka életében először szánkózik. Hát nem aranyos?” – kérdezte a feladó, és részemről válasz nélkül maradt, mert az elmosódott, gyengécske mobiltelefonnal készített fotója akár egy morcos palotapincsit is ábrázolhatna közelről, nemhogy egy embergyereket távolról. Elhiszem, hogy mindenki a saját csemetéjét, kutyáját, macskáját, karácsonyfáját akarja viszontlátni az interneten, de mindennek van határa. Na jó, a hülyeségnek köztudomásúlag nincs, amit ékesen bizonyít, hogy sokan elfelejtik a képet csatolni az e-mailhez, aztán meg összeesküvést sejtenek, hiszen ha a szomszéd fotója kikerült a világhálóra, akkor az övék miért nem.